Életcél

16 éves koromban hirtelen rám tört a szomorúság. Miért élek, miért születtem ebbe a korba, ebbe a világba?

Akkor egy tó partján ültem és néztem a naplemente szinte giccses színeinek játékát az enyhe kora nyári langyos szellő fodrozta hullámok tetején. Egyszer csak megnyílt a lelkem: Isten soha nem tesz semmi hiábavalót, még akkor sem ha nem értjük a szándékait, bizonyára majd tudatja velem, ha elérkezett a cselekvés ideje.

62 éves lettem. Sokszor elkeseredtem, hogy mikor jön el a feladatom végrehajtásának ideje, mikor lehetek világmegváltó illetve a világmegváltás részese, vagy legalábbis mikor tudom meg a feladatomat, hogy felkészüljek rá. A csüggedés gyakori vendég volt a lelkemben, de ilyenkor mindig megjelent a kamaszkorom tavának hullámzó felszíne megbékélést, türelmet adva. 

Mikor látom meg a fényt, az életem értelmét? A napokban a hajnali égen békésen vonuló színes felhőket szemléltem. Békét és megnyugvást éreztem, úgy min annak idején a tó partján. Világosság gyúlt a szívemben: hiszen vak voltam, mindig, mindennap, minden percben körülvett az Isteni feladat. Nem vagyok több és kevesebb mint egy egyszerű szántóvető, ki az emberi elmékbe vetett magot, a világosság, a tudás és a szeretet magjait. Ha ezek jó talajba kerültek, akkor növények sokasodnak belőlük, melyek új és új termőre forduló magokat teremtenek. Fákat ültettem, melyek lelkeket frissítő gyümölcsöket hoznak. 

Milyen önző voltam, mikor valami ennél többet, fontosabbat, tündöklőbbet, világhírnevet vártam Istentől. És eddig nem vettem észre végtelen szeretét, a legfontosabb célt a világon: a tanítást. Tudom, hogy azért ismerhettem fel ezt a célt csak most, mert különben az önteltség vaká tehetett volna, nem éreztem volna a szívemben lévő alázatot Istennel szemben. Bukott angyalok azért lettek azzá amivé lettek, mert versenyre akartak kelni teremtőjükkel, túlbecsülve szerepüket a világban. Azt is tudom, hogy ez a felismerés földi létem végét jelenti. Köszönöm Istenem!

 

Megosztás a facebookon